"Magányos fenyő
Olyan vagyok, mint a magányos fenyő,
örökké büszkén, zölden reménylő,
hegytetőn, jeges szélben fájósan didergő-
kit tépáztak múlt viharai, s várhat még jövő.
Meghajolni képtelen gerincem roppan,
de hol összeforr, keményebb, torzabb.
Önnön torzómként nézek a világra magasról,
örökzöld levelek takarják arcom a sírástól.
A fájdalom saját, lophatatlan, kegyetlen,
a lélek szárnyallhat, a gyökér feltéphetetlen.
Alattam fű, moha, sziklák, göröngyök,
Felettem kék ég- míg élek gyönyörködök.
Mögöttem a múlt szelei tombolnak,
előttem a jövő, a tegnapból születő holnap:
mint gyermek őrzi "múlt őse" lenyomatát.
De elszakadni is képes, bár gúzsba csomóznák.
Lélektánc a vibráló fényben, villámok között,
a hegytetőt borító szürke kövek fölött,
remegő sóhajjal, sikoltva szakadó inakkal,
soha nem tejesülő önző álmokkal."
/A.T.M./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése